Az Óészakiról

Elolvadok a gyönyörtől, amikor olyan könyvek kerülnek a kezembe, mint a héten talált "the Cambridge Encyclopedia of the World's Ancient Languages" (Cambridge Encyklopédia a világ ősi nyelveiről) és az óhébertől kezdve az arámin és latinon át az óészakiig szinte minden leírásra kerül, beleértve a háttértörténetet, alapvető nyelvtani jelenségeket, forrásokat, stb. Az alábbiakban az óészaki fejezet olvasgatása közben készített jegyzeteimet szeretném megosztani a nagyérdeművel. A mű szerzője Jan Terje Faarlund.

A germán dialektusokról, egyáltalán a germán nyelvek állapotáról a Kr.u. 500-at megelőző időszakból mindössze két emlék maradt fenn. Az egyik a Gót Biblia (gótul), valamint a rúnaírások, melyek az északi germán dialektusokon szólalnak meg.
A kutatókat jelenleg megosztja, hogy vajon az indogermán törzsek Skandináviába érkezése előtt kialakult-e már egy dialektus, mely az északi germán nyelvek alapjául szolgált, vagy ez a leválás a kontinens többi germán nyelvétől a skandináviai "honfoglalás" után következett be.
Akárhogyan is történt, az indogermán nyelveket beszélő törzsek már a Kr. e.-i 3. évezredben az észak-németországi és dél-svéd területek lakói voltak. Ezek az indogermán népek egymással szorosabb kapcsolatokat ápoltak, mint a többi indogermán nyelvet beszélő törzzsel, így dialektusuk egyre inkább elkülönült utóbbiakétól. Körülbelül a Kr. e.-i 500-ra fejeződött be az a folyamat, melynek során kialakult az az indogermán dialektus, melyet ma germán nyelveknek nevezünk.

Itt egy kicsit félbeszakítom a jegyzet közlését. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor "germánokról" beszélünk, akkor a germán nyelvcsalád beszélőinek közösségét értjük alatta, nem létezett ugyanis olyan némcsoport soha, melyet "germánokként" lehetne leírni. A Germán elnevezés az ókori Római Tacitus-tól származik, aki művében, a Germania-ban (De origine et situ Germanorum), leírta a Rajna partja környékén élő törzsek életmódját, és szokásait. Leírását azonban napjaink kutatói pontatlannak és hiteltelennek tartják. A "germánok", mint egykor élt törzs mítoszát a német egység kialakulásakor teremtették meg. 1871 előtt ugyanis a mai Németország területének lakói elsősorban bajorok, poroszok, szászok, stb. voltak, másodsorban katolikusok, vagy evangélikusok. Ha egyáltalán be tudták sorolni a "német" jelzőt, akkor csak harmad, vagy negyedsorban tartották magukat németeknek. (Itt hadd tegyem hozzá személyes élményeimet, itt Karlsruhéban; a fenti rendszernek a jegyei még ma is erősen befolyásolják a német gondolkodásmódot. Még soha, senkitől nem hallottam itt, hogy Németországban lennék, én itt kérem Baden-ben vagyok)...
Akárhogyan is, a Germánok mítoszát a német egység kialakulásakor teremtették meg, később a nemzetiszocialista propaganda erőteljesen visszaélt a kifejezés használatával.
Germánok alatt tehát a germán nyelvcsaládba tartozó nyelvek beszélőit értjük, nem egy külön népcsoportot!

Kik is voltak ezek a germánok, akiknek nyelve a Kr.e.-i 500 körül vált le az indoeurópai társaikétól?
A germán nyelvek vizsgálatakor fontos megállapítani a következőket:

  • a germán "népek" nem tömörültek egységes államba, lakóterületük nem alkotott politikai egységet
  • a germánok földművelő és állattenyésztő népek voltak az ókorban
  • a germánoknak pontos, jól szabályozott törvényeik voltak, különösen igaz ez a skandináviába települt germánokra
Az első germánok, akik elvándoroltak (déli irányba) a "germán őshazából", a gótok voltak. Az ő nyelvük volt tehát az első, amely megkezdte külön fejlődését. Az ő nyelvükből alakult ki később a mára sajnálatos módon kihalt keleti - germán dialektus. Nyelvük öröksége a Wulfila által fordított Bibliában maradt fent.

Megkezdődött tehát a germán nyelvek külön fejlődése. A délre vándorolt gótok dialektusából kifejlődött a keleti germán dialektus. Néhány száz évvel a gótok elvándorlása után a kontinensen élő germánok nyelve átalakult nyugati germán dialektussá (az angol, a német és a hollan ősévé), míg skandináviában letelepedett társaik nyelvéből kialakult az északi germán dialektus (a mai svéd, norvég, dán, izlandi őse).
Az északi germán nyelvekről megállapítható, hogy a későbbi fejlődésük során megőriztek sok tradícionális elemet, illetve lényegesen konzervatívabb dialektusokról van szó.

Az óészaki (Ancient Nordic) nyelvek írásos szimbólumai nevezzük rúnáknak, melyek egy 24 karakteres ábécét alkotnak. Ebből a jelrendszerből 22 karakternek konkrét hangértéke van. A rónaábécét FUTHARK - ábécének nevezzük, mely szó az első hat rúna hangértékéből áll össze (fuþark).
f u þ a r k g w h n i j ï p z s t b e m l ng d o
TÁBLÁZAT Noha az első rúnajeleket a 4. századra datálják, könnyen előfordulhat, hogy már korábban is léteztek rúna-feliratok, melyeket nyílhegyekre, és dárdákra véstek, azaz faanyagokra, melyek nem állták ki az idő próbáját. A 4.századtól kezdődött meg a rúnák kőbe vésése, mely szokás valószínű a mai Norvégia területéről indult ki, és onnan terjedt el a svéd és dán területekre. A rúnák ekkorra elsősorban sírköveken jelentek meg. Datálásuk, sorrendiségük megállapítása azért is nehézségekbe ütközik, mert nem történik említés híres történelmi személyekre, vagy eseményekre a rúnafeliratokon. Sok rúna ezen kívül értelmezhetetlen, annak ellenére, hogy a jelen azonosíthatóak.
Skandinávián kívül nem találtak sehol kőbe vésett rúnákat!

Szintén vita tárgyát képezi, hogy vajon a rúnaírásban felfedezhetők-e dialektikus sajátosságok, azaz a rúnák írásának idejében megkezdődött-e már az óészaki nyelvek szétválása (keleti északgermán nyelvek a svéd és a dán, nyugati északgermán nyelvek a dán, a norvég, az izlandi, és a feröer).

Minden rónának megvan a saját értelmezése és elnevezése. Szimbolikus értékük is volt, nem csupán hangokat reprezentáltak. A rúnák elnevezéseinek első hangja reprezentálja a rúna hangértékét, azaz a "mannaz" - rúna hangértéke "m". (Németül beszélőknek a rúnák jelentéséről itt olvasható egy összefoglalás).

A 24 rúna nyolcas csoportokba rendezve alkot rendszert. Ezeket a csoportokat œttir-nak nevezzük. A szó eredeztethető az œtt, azaz család (vö. svéd ätt) szóból (annak a többesszáma), más vélekedés szerint az átta (óészaki: nyolc) szóban kereshető az eredet.

A rúnákhoz pontos fonetikai értékek párosíthatók (azaz tudható, hogyan kell őket ejteni), ez alól kivételt képez az iwaz, azaz a -rúna, melynek kiejtése valószínűleg egy hosszú, mély hangrendű nem kerekített magánhangzónak felelhetett meg.
Egy másik problémás rúna, melynek kiejtése ismeretlen, a .

Érdekes rúna ezen kívül az élet-rúna, azaz a , mely a germán "z"-t jelölte (átalakulva az "s"-ből Verner törvénye szerint, és amelyről sokáig úgy tartották, hogy a palatalizált r jelölésére használták, mivel később az r-rel össze is olvadt. Korábban azért zárták ki azt a lehetőséget, hogy ez a hang a "z" lett volna, mert nem ment át azon a jelenségen, melynek során a szóvégi "z" lekopik a nyelvről, mint történt az a gót esetében:
gót: dags >> óészaki: dagr >> angol: day

A fenti elmélet tehát helytelennek bizonyult, mint arra 1975-ben Antonsen is rámutatott.

A rúnaírást balról jobbra olvassák, de találtak már olyan köveket is, amelyeken a felirat jobbról balra olvasandó. A rúnaírás során nincs szóközhasználat.

A rúnaírás eredete

A futzark ábécé szimbólumairól a következők állapíthatók meg:
  • a latinhoz és göröghöz hasonlóan fonetikus alapú írásrendszerről van szó, azaz minden szimbólum egy-egy hangértékhez kötődik.
  • a szimbolumok közül néhánynak latin, vagy görög eredete van. Ezek:
    , , , , , ,
  • a szimbólumok némelyikének egyértelmű latin, de nem görög eredete van. Ezek
    ,
  • azon fonémákat, melyek a latin és görög nyelvekben nem léteznek, olyan szimbólumok jelölik, melyek nem léteznek a latin és görög nyelvekben. Ezek:
    , , ,
  • a letintól eltérően a rúnaírásban különbséget tesznek az i és j, valamint a v és u (w) között
A rúnaírást feltehetőleg a Kr.u.-i 150-es évet megelőzően találhatták ki, azonban nem sokkal előbb, mert az első írás, melyről feltételezik, hogy rónajeleket tartalmaz, a Kr.u.-i 50-ből származik. Más elmélet szerint előfordulhat, hogy a rúnaírás sokkal korábbi, azonban először faanyagba vésték a jeleket így az anyag nem maradt fenn.
A rúnaírás feltalálójának személye nem ismert, de biztos, hogy egy germán dialektus anyanyelvi szinten beszélő személy lehetett, aki feltehetőleg a mai Dánia területén élt, ez volt ugyanis a germán törzsek kulturális egymásrahatásának gócpontja abban az időben.
Az is bizonyossággal állítható, hogy a rúnaírás felfedezője kapcsolatban állt a mediterrán kultúrákkal, azonban ez a kapcsolat nem lehetett közvetlen, hiszen akkor egyszerűen átvették volna a latin írásjeleket, mint tették azt a gótok (Wulfila Bibliafordítása).


folytatás következik...

vissza a tartalomhoz

vissza a főoldalra